Valami vége, valami új kezdete

Szinte még látom magam előtt a termet, ahol birkák módjára összegyűlve, ücsörögtünk, bután pislogva néztünk ki a fejünkből, várva, hogy ismertessék velünk a továbbiakat. Ismeretlenekkel körülvéve, tömegben mégis egyedül, izgalmakkal, nagy reményekkel, tettvággyal és a bizonyos "én mindenre képes vagyok" érzéssel. Így éreztem én magam. A földszinti terem hatalmas ablakainak kinti oldalán hatalmas fák tornyosultak, mintegy erdő hangulatát keltve bennem; amit előszeretettel bámultam, elábrándozva milyen klassz lenne ha erdőben lenne a suli. És most újra itt ülünk ebben a teremben 9 hónap elteltével. És az egyedüli ami nem változott, azok a fák odakint, amik még mindig ugyanúgy őriznek minket. Ambivalens érzések kavarognak bennem, ugyanis olyan mintha csak tegnap ültünk volna itt, ahhoz képest viszont túl sok minden történt. Rengeteg tapasztalat, munka, iskola, élmények, egyszóval: Élet. De mint tudjuk az idő relatív, és ennek érzékeltetésére ez a legjobb példa. Végignézek az osztályon és azt veszem észre, mind megváltoztunk. Már nem vagyunk idegenek. Már nem vagyok egyedül.
A csapat nagy része vizsga után már nem marad itt, ahogy drága Ági barátnőm sem. Nekem viszont csak jövőre lesz a vizsgám, úgyhogy ki tudja mi vár még rám ezután. Új emberek, új ismeretségek, nem lehet tudni mit tartogat a jövő. Egy biztos : unicum :D Viccelek. Szóval ami biztos, hogy most újra egyedül indulok neki az útnak, és azt remélem, hogy lesznek útitársaim. Ami pedig az elmúlt év alatt szert tett új nexusokat illeti, azokat soha nem fogom elfelejteni.
Ami a hetet illeti, tipikus utolsó hangulatú volt. Nem csináltunk semmit, elmaradt egy halom óránk, unalmas volt. Sokat rajzolgattam:













Csütörtökön kaptam egy sms-t a cukrásznőtől, hogy mégis inkább vasárnap menjek már dolgozni... Remek, hogy megtehetik, hogy utolsó pillanatban szóljanak. Főleg, hogy szombaton még utoljára el akartunk menni Ágival bulizni. Mivel ő Nancyban lakik, én meg amúgy minden hétvégén dolgozok, máskor ez nem lehetséges, csak suli után, mert akkor a vasárnapom szabad. Volt eddig. Ráadásul hajnal kettőre kellett menni, és délután kettőig bent voltunk, de sebaj. Újfent "kedvesek" voltak már korán reggel is. Születésnapi marcipántáblákat kellett csinálni, és én is szerettem volna, mert az sosem rossz ha gyakorlunk egy kis csokival írást, de természetesen én nem csinálhattam. Viszont átküldtek egy másik helyiségben, és ott dolgoztam, legalább így nem kellett velük lennem. Először nagyon szomorú voltam, de utána erőt vettem magamon, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy most nem csinálhatom, de majd csinálok az életben én még olyat amit meg ők nem fognak soha. Jobb kedvem lett.
Vasárnap költözök és már nagyon várom, mivel nagy ággyal, nagyobb térrel, és vendégek hívásával kecsegtet. A mostani szobám uralmát pedig már átvették a hatalmas papírszörnyek (dobozok), hatalmas szájukat tátva, hogy megtölthessék üres bendőjüket :)

Egy kis érdekességgel búcsúzom. Egész héten Pilinszky egyik verse járt a fejemben, amit még apukám tanított kiskoromban, illetve hát a hét folyamán fokozatosan jutott eszembe, de végül csak felidéztem:

                            "Alvó szegek a jéghideg homokban.
                            Plakátmagányban ázó éjjelek.
                            Égve hagytad a folyosón a villanyt.
                            Ma ontják véremet. "

Túlélni...

Az idejét sem tudom, mikor írtam utoljára, csak hát nem igen történt semmi jó sem az elmúlt időben. 
A munkahelyen eléggé kiközösítenek, enyhe kifejezéssel élve. Nem azért van a blogom, hogy panaszkodjak, így csak egy-két dolgot írok, le, hogy érzékeltessem a helyzet súlyosságát. 
Már odáig fajult a dolog, hogy néha a cukrász nő úgy tesz, mintha nem is neki beszélnék. Mindenért engem rónak meg, még akkor is, ha közöm nem volt a dologhoz, és ha netán meg kívánnám magyarázni, leintenek. A másik tanulóval sem jobb a helyzet, mert mindent engednek neki, így velem is úgy viselkedhet ahogy akar. A minap kénytelen voltam vele kiabálni, mert olyan hangnemet engedett meg magának amilyet igazán nem kellene.. Azóta nem szólunk egymáshoz. Érzem, hogy nem kívánatos személy vagyok. Csak a legócskább munkákat kapom stb. Folytathatnám a felsorolást, de nincs értelme.
Ezt néha jobban, máskor pedig kevésbé jól viselem. Olykor sírva jövök haza, és van mikor meg csak csinálom a dolgom, és nem törődöm velük. Szerencsésnek mondhatom magam, mert még így is minden reggel képes vagyok reménnyel teli szívvel elindulni, "hátha a mai nap más lesz" gondolattal. Van mikor bejön, és tényleg más, és normálisak. Ritkán, de van. Olyankor nagyon boldog vagyok. Abból töltekezem, raktározok a rosszabb napokra, hogy túléljem.
Szóval így teltek a napjaim, ráadásul még iskolába se mehettem, és csak a hétfőm van szabad, ami elég fárasztó. Aztán húsvétkor még hétfőn is dolgoztunk, de ennek megvolt a gyümölcse, mert május második hetében két szabadnapunk volt egymás után, a szerda és a csütörtök. Ezt előtte lévő vasárnap tudtam meg, és már annyira besokalltam, hogy hazajöttem, és azt mondtam az anyukámnak, kedden munka után felülök egy vonatra és elmegyek valahová. És hová máshová is mehettem volna mint a fantasztikus Nizzába. Hétfőn elmentem megvettem a jegyet a TGV-re, couchsurfingen kerestem szállást, és kedden este már a tengerparton voltam. Hosszú út volt, először Párizsba kellett elmennem, ott egy másik állomásról indultam Nizza városába. Összesen 9 órát és 30 percet vonatoztam. De megérte. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megpillantottam a tengert, a szám rögtön felfelé kezdett görbülni, és amíg vissza nem jöttem, úgy is maradt. Nizzával való találkozásom remekül sült el, szerelem volt első látásra. Akinél laktam, pedig irtó kedves volt. Külön szobám volt, franciaággyal, még kulcsot is kaptam a lakáshoz, sőt, csütörtökön elvitt a robogóján, minden olyan helyre, amit érdemes megnézni. Király!  
Tudjátok én hiszem, hogy minden embernek megvan a városa, ahol élnie kell, a város amelyben lénye kiteljesedhet, és lelke szabad lehet. Ezennel kijelentem, én megtaláltam. Nincsenek is rá szavak milyen csodálatos volt ott. Nem véletlen fájt a szívem, mikor ott kellett hagyjam az én csodálatos városomat, Nizzát.
Azóta a munkahelyen a helyzet változatlan, és mit ne mondjak az sem segített a dolgok állásán, hogy csütörtökön törölték a vonatokat, így csak pénteken tudtam elindulni, és csak szombaton mentem dolgozni. Magyarán plusz egy szabadnapom volt. Hiába szóltam nekik, eléggé haragudtak érte. De hát ez van, nem igaz? Véletlenek nincsenek :D. Megérte, még akkor is, ha azóta még jobban utálnak. 
Jövő héten megyek utoljára iskolába, utána nyári szünet lesz. Kicsit szomorú vagyok. Ági barátnőm utána hazaköltözik, nem lesz több együtt töltött iskola hét. 
Most jöjjön néhány kép, a fantasztikus kis kiruccanásomról: