Az idejét sem tudom, mikor írtam utoljára, csak hát nem igen történt semmi jó sem az elmúlt időben.
A munkahelyen eléggé kiközösítenek, enyhe kifejezéssel élve. Nem azért van a blogom, hogy panaszkodjak, így csak egy-két dolgot írok, le, hogy érzékeltessem a helyzet súlyosságát.
Már odáig fajult a dolog, hogy néha a cukrász nő úgy tesz, mintha nem is neki beszélnék. Mindenért engem rónak meg, még akkor is, ha közöm nem volt a dologhoz, és ha netán meg kívánnám magyarázni, leintenek. A másik tanulóval sem jobb a helyzet, mert mindent engednek neki, így velem is úgy viselkedhet ahogy akar. A minap kénytelen voltam vele kiabálni, mert olyan hangnemet engedett meg magának amilyet igazán nem kellene.. Azóta nem szólunk egymáshoz. Érzem, hogy nem kívánatos személy vagyok. Csak a legócskább munkákat kapom stb. Folytathatnám a felsorolást, de nincs értelme.
Ezt néha jobban, máskor pedig kevésbé jól viselem. Olykor sírva jövök haza, és van mikor meg csak csinálom a dolgom, és nem törődöm velük. Szerencsésnek mondhatom magam, mert még így is minden reggel képes vagyok reménnyel teli szívvel elindulni, "hátha a mai nap más lesz" gondolattal. Van mikor bejön, és tényleg más, és normálisak. Ritkán, de van. Olyankor nagyon boldog vagyok. Abból töltekezem, raktározok a rosszabb napokra, hogy túléljem.
Szóval így teltek a napjaim, ráadásul még iskolába se mehettem, és csak a hétfőm van szabad, ami elég fárasztó. Aztán húsvétkor még hétfőn is dolgoztunk, de ennek megvolt a gyümölcse, mert május második hetében két szabadnapunk volt egymás után, a szerda és a csütörtök. Ezt előtte lévő vasárnap tudtam meg, és már annyira besokalltam, hogy hazajöttem, és azt mondtam az anyukámnak, kedden munka után felülök egy vonatra és elmegyek valahová. És hová máshová is mehettem volna mint a fantasztikus Nizzába. Hétfőn elmentem megvettem a jegyet a TGV-re, couchsurfingen kerestem szállást, és kedden este már a tengerparton voltam. Hosszú út volt, először Párizsba kellett elmennem, ott egy másik állomásról indultam Nizza városába. Összesen 9 órát és 30 percet vonatoztam. De megérte. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megpillantottam a tengert, a szám rögtön felfelé kezdett görbülni, és amíg vissza nem jöttem, úgy is maradt. Nizzával való találkozásom remekül sült el, szerelem volt első látásra. Akinél laktam, pedig irtó kedves volt. Külön szobám volt, franciaággyal, még kulcsot is kaptam a lakáshoz, sőt, csütörtökön elvitt a robogóján, minden olyan helyre, amit érdemes megnézni. Király!
Tudjátok én hiszem, hogy minden embernek megvan a városa, ahol élnie kell, a város amelyben lénye kiteljesedhet, és lelke szabad lehet. Ezennel kijelentem, én megtaláltam. Nincsenek is rá szavak milyen csodálatos volt ott. Nem véletlen fájt a szívem, mikor ott kellett hagyjam az én csodálatos városomat, Nizzát.
Azóta a munkahelyen a helyzet változatlan, és mit ne mondjak az sem segített a dolgok állásán, hogy csütörtökön törölték a vonatokat, így csak pénteken tudtam elindulni, és csak szombaton mentem dolgozni. Magyarán plusz egy szabadnapom volt. Hiába szóltam nekik, eléggé haragudtak érte. De hát ez van, nem igaz? Véletlenek nincsenek :D. Megérte, még akkor is, ha azóta még jobban utálnak.
Jövő héten megyek utoljára iskolába, utána nyári szünet lesz. Kicsit szomorú vagyok. Ági barátnőm utána hazaköltözik, nem lesz több együtt töltött iskola hét.
Most jöjjön néhány kép, a fantasztikus kis kiruccanásomról:
A munkahelyen eléggé kiközösítenek, enyhe kifejezéssel élve. Nem azért van a blogom, hogy panaszkodjak, így csak egy-két dolgot írok, le, hogy érzékeltessem a helyzet súlyosságát.
Már odáig fajult a dolog, hogy néha a cukrász nő úgy tesz, mintha nem is neki beszélnék. Mindenért engem rónak meg, még akkor is, ha közöm nem volt a dologhoz, és ha netán meg kívánnám magyarázni, leintenek. A másik tanulóval sem jobb a helyzet, mert mindent engednek neki, így velem is úgy viselkedhet ahogy akar. A minap kénytelen voltam vele kiabálni, mert olyan hangnemet engedett meg magának amilyet igazán nem kellene.. Azóta nem szólunk egymáshoz. Érzem, hogy nem kívánatos személy vagyok. Csak a legócskább munkákat kapom stb. Folytathatnám a felsorolást, de nincs értelme.
Ezt néha jobban, máskor pedig kevésbé jól viselem. Olykor sírva jövök haza, és van mikor meg csak csinálom a dolgom, és nem törődöm velük. Szerencsésnek mondhatom magam, mert még így is minden reggel képes vagyok reménnyel teli szívvel elindulni, "hátha a mai nap más lesz" gondolattal. Van mikor bejön, és tényleg más, és normálisak. Ritkán, de van. Olyankor nagyon boldog vagyok. Abból töltekezem, raktározok a rosszabb napokra, hogy túléljem.
Szóval így teltek a napjaim, ráadásul még iskolába se mehettem, és csak a hétfőm van szabad, ami elég fárasztó. Aztán húsvétkor még hétfőn is dolgoztunk, de ennek megvolt a gyümölcse, mert május második hetében két szabadnapunk volt egymás után, a szerda és a csütörtök. Ezt előtte lévő vasárnap tudtam meg, és már annyira besokalltam, hogy hazajöttem, és azt mondtam az anyukámnak, kedden munka után felülök egy vonatra és elmegyek valahová. És hová máshová is mehettem volna mint a fantasztikus Nizzába. Hétfőn elmentem megvettem a jegyet a TGV-re, couchsurfingen kerestem szállást, és kedden este már a tengerparton voltam. Hosszú út volt, először Párizsba kellett elmennem, ott egy másik állomásról indultam Nizza városába. Összesen 9 órát és 30 percet vonatoztam. De megérte. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megpillantottam a tengert, a szám rögtön felfelé kezdett görbülni, és amíg vissza nem jöttem, úgy is maradt. Nizzával való találkozásom remekül sült el, szerelem volt első látásra. Akinél laktam, pedig irtó kedves volt. Külön szobám volt, franciaággyal, még kulcsot is kaptam a lakáshoz, sőt, csütörtökön elvitt a robogóján, minden olyan helyre, amit érdemes megnézni. Király!
Tudjátok én hiszem, hogy minden embernek megvan a városa, ahol élnie kell, a város amelyben lénye kiteljesedhet, és lelke szabad lehet. Ezennel kijelentem, én megtaláltam. Nincsenek is rá szavak milyen csodálatos volt ott. Nem véletlen fájt a szívem, mikor ott kellett hagyjam az én csodálatos városomat, Nizzát.
Azóta a munkahelyen a helyzet változatlan, és mit ne mondjak az sem segített a dolgok állásán, hogy csütörtökön törölték a vonatokat, így csak pénteken tudtam elindulni, és csak szombaton mentem dolgozni. Magyarán plusz egy szabadnapom volt. Hiába szóltam nekik, eléggé haragudtak érte. De hát ez van, nem igaz? Véletlenek nincsenek :D. Megérte, még akkor is, ha azóta még jobban utálnak.
Jövő héten megyek utoljára iskolába, utána nyári szünet lesz. Kicsit szomorú vagyok. Ági barátnőm utána hazaköltözik, nem lesz több együtt töltött iskola hét.
Most jöjjön néhány kép, a fantasztikus kis kiruccanásomról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése