Valami vége, valami új kezdete

Szinte még látom magam előtt a termet, ahol birkák módjára összegyűlve, ücsörögtünk, bután pislogva néztünk ki a fejünkből, várva, hogy ismertessék velünk a továbbiakat. Ismeretlenekkel körülvéve, tömegben mégis egyedül, izgalmakkal, nagy reményekkel, tettvággyal és a bizonyos "én mindenre képes vagyok" érzéssel. Így éreztem én magam. A földszinti terem hatalmas ablakainak kinti oldalán hatalmas fák tornyosultak, mintegy erdő hangulatát keltve bennem; amit előszeretettel bámultam, elábrándozva milyen klassz lenne ha erdőben lenne a suli. És most újra itt ülünk ebben a teremben 9 hónap elteltével. És az egyedüli ami nem változott, azok a fák odakint, amik még mindig ugyanúgy őriznek minket. Ambivalens érzések kavarognak bennem, ugyanis olyan mintha csak tegnap ültünk volna itt, ahhoz képest viszont túl sok minden történt. Rengeteg tapasztalat, munka, iskola, élmények, egyszóval: Élet. De mint tudjuk az idő relatív, és ennek érzékeltetésére ez a legjobb példa. Végignézek az osztályon és azt veszem észre, mind megváltoztunk. Már nem vagyunk idegenek. Már nem vagyok egyedül.
A csapat nagy része vizsga után már nem marad itt, ahogy drága Ági barátnőm sem. Nekem viszont csak jövőre lesz a vizsgám, úgyhogy ki tudja mi vár még rám ezután. Új emberek, új ismeretségek, nem lehet tudni mit tartogat a jövő. Egy biztos : unicum :D Viccelek. Szóval ami biztos, hogy most újra egyedül indulok neki az útnak, és azt remélem, hogy lesznek útitársaim. Ami pedig az elmúlt év alatt szert tett új nexusokat illeti, azokat soha nem fogom elfelejteni.
Ami a hetet illeti, tipikus utolsó hangulatú volt. Nem csináltunk semmit, elmaradt egy halom óránk, unalmas volt. Sokat rajzolgattam:













Csütörtökön kaptam egy sms-t a cukrásznőtől, hogy mégis inkább vasárnap menjek már dolgozni... Remek, hogy megtehetik, hogy utolsó pillanatban szóljanak. Főleg, hogy szombaton még utoljára el akartunk menni Ágival bulizni. Mivel ő Nancyban lakik, én meg amúgy minden hétvégén dolgozok, máskor ez nem lehetséges, csak suli után, mert akkor a vasárnapom szabad. Volt eddig. Ráadásul hajnal kettőre kellett menni, és délután kettőig bent voltunk, de sebaj. Újfent "kedvesek" voltak már korán reggel is. Születésnapi marcipántáblákat kellett csinálni, és én is szerettem volna, mert az sosem rossz ha gyakorlunk egy kis csokival írást, de természetesen én nem csinálhattam. Viszont átküldtek egy másik helyiségben, és ott dolgoztam, legalább így nem kellett velük lennem. Először nagyon szomorú voltam, de utána erőt vettem magamon, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy most nem csinálhatom, de majd csinálok az életben én még olyat amit meg ők nem fognak soha. Jobb kedvem lett.
Vasárnap költözök és már nagyon várom, mivel nagy ággyal, nagyobb térrel, és vendégek hívásával kecsegtet. A mostani szobám uralmát pedig már átvették a hatalmas papírszörnyek (dobozok), hatalmas szájukat tátva, hogy megtölthessék üres bendőjüket :)

Egy kis érdekességgel búcsúzom. Egész héten Pilinszky egyik verse járt a fejemben, amit még apukám tanított kiskoromban, illetve hát a hét folyamán fokozatosan jutott eszembe, de végül csak felidéztem:

                            "Alvó szegek a jéghideg homokban.
                            Plakátmagányban ázó éjjelek.
                            Égve hagytad a folyosón a villanyt.
                            Ma ontják véremet. "