Egyetlen dolog van, amit egyáltalán nem tudok elviselni, mégpedig a kettős mérce. Lenyelem, sőt inkább már fel sem veszem, mikor a főnököm olyat vág a fejemhez, hogy minden nő undorító, hogy nem tudják a nevem, hogy rondán beszélnek stb., de azt, hogy engem lebasznak mindenért, viszont ha a másik tanuló követi el ugyan azt a hibát, azzal nincsen semmi gond. Ő megcsinálhat bizonyos süteményeket, ezzel szemben én.. ne is álmodjak róla.
Most egy ideig egyébként egész normálisak voltak velem, de ehhez asszimilálódnom kellett, ami számomra vérlázító. Ha úgy teszek, mint akinek büdös a munka, nyafogok mikor csinálni kell valamit, mintha roppant mód érdekelne az üres locsogásuk és munka helyett mellettük ácsorgok és azt hallgatom, na akkor normálisak. De nekem már nincs kedvem megjátszani ezt. Haladni akarok, nem dumálni!
Furcsa hogy az évek elteltével bebizonyosodni látszik az összes mondás amit régen oly sokat hajtogattak nekünk. Az ide illó klisé pedig nem más mint: "megszoksz, vagy megszöksz".... Úgy döntöttem én inkább megszöknék!
És mégis ilyen világban élünk mi, ahol a munkahelyeden nem az számít hogyan dolgozol, hanem hogy ki vagy... Szomorú.
A költözés még mindig nem jött össze, mert a konyhát még elvileg nem fejezték be... Jön a meleg, és itt a tetőtérben igen nagy a hőség.
Hogy egy ki jót is írjak, még ebből a helyzetből is előnyt tudtam kovácsolni, remekül tudom kizárni a számomra nem kívánatos hangokat, és a sértegetések csak úgy peregnek le rólam, mint vízhatlan kabátról az eső, és mindezek után is szívélyes mosollyal az arcomon nézek rájuk. Természetesen eközben gondolatban cifrábbnál cifrább káromkodásokkal illetem őket, de még szerencse hogy a gondolataim csak az enyémek.
Hamarosan nyári vakáció.. ez a tudat segít, hogy kitartsak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése